2013. október 22., kedd

Kedves naplóm! Az én családom nem pusztán abból a szempontból tiszta dili, mert az öcsém múltkor leverte anyu félve őrzött porcelán elefántját a szekrényről, vagy azért, mert a húgom betörte a vécé ablakát az udvarról. Nem, ezek, ha minket néz az ember, nem is olyan nagy bűnök, de amikor belépünk a templomba, eluralkodik a káosz…
A múltkori alkalomkor ugyanis mikor beléptünk a templomba az öcsém olyan nagy hangerővel vágta be az ajtót, hogy mindenki egy pillanatra, sőt kettőre, hátra fordult és még a pap is felnézett a szent könyvből, amiből éppen olvasott. Erre a húgom úgy reagált, hogy a hátra forduló néniknek egy diszkrét intetéssel jelezte, hogy forduljanak már vissza. A nénik pedig valami ilyesmi féleképpen reagáltak a húgom kedves intésére: az egyik néni csak mosolygott és nézte tovább a bolond öcsémet, míg a másikat tejesesen felháborította mindkét testvérem viselkedése a templomban, és ahogy láttam mintha kissé előrébb húzódott volna. Én meg csak ültem ott, és néztem a sok értetlen arcot, amik arról árulkodtak, hogy minek ezeket a gyerekeket templomba hozni, mikor úgysem bírják végigülni azt az egy órát. Olyan bénának éreztem magam, hogy azt nem lehet leírni, de még azt sem, amit anyuék arcáról leolvastam. Ők is szégyenkeztek, velem együtt.
A templomos kaland végeztével már minden nagyon simán ment. Mikor hazaértünk én teljesen belemerültem életem legjobb könyvének olvasásába, miközben anyu arról faggatott, hogy miről szól a könyv, pedig igazán tudhatná, hiszen filmen már vagy százszor láttuk. ( De azt meg kell hagyni, hogy könyvben minden sokkal jobb, főleg ha már láttad filmen, mert akkor tök simán el tudod képzelni a szereplők arcát, a hangjukat. ) A két tesóm pedig a tele-tabit nézte a neten. Apu pedig kint tüsténkedett az udvaron. A két kutyus vidáman szaladgált. Sokáig kellett várnom, míg odaülhettem a gép elé, de most nem annak a reményében, hogy újra fojtatom a mesét, amit a húgomnak kezdtem el írni szülinapjára. Nem, teljesen más ügyben vonzott az internet: mindenáron meg akartam nézni egyik kedvenc társoldalamat, a facebook-ot. És nem pusztán azért, hogy mindenféle nevetséges tesztet ki töltsek olyan dolgokról, mint például: Milyen lennél kutyaként? Ami amúgy is tiszta hülyeség, mert ha meghalsz, és véletlenül kutyaként születsz újra, akkor csak a gazdidat kell rávenned egy kis nyüszítéssel, hogy vigyen oda a tükör elé a kezében, és máris megtudod, milyen lennél kutyaként. Így is meg lehet oldani, ráadásul nem kerül semmi pénzbe, nem úgy, mint az áram, mikor  bekapcsolod a számítógépet. Szóval, azért igyekeztem nagyon az internethez, mert azt vártam, hogy a barátnőm végre feltegye azt a képet, amint a medence parton feszítek bikiniben. Egyszerűen látni akartam magam, amint megalázkodom mindenki előtt, fölöttébb röhejes kinézetemmel. Úgyhogy csak látni akartam, hogy volt-e szíve kitenni azt a képet. Mikor bejelentkeztem nagy örömömre nem láttam sehol azt a képet. Ezért gyorsan küldtem neki egy üzenetet, hogy megköszönjem neki ezt a szívességet. Miközben én a géppel szenvedtem, a kisöcsém és a húgom éppen a tévét üvöltették, hogy azért csak ne lehessen meglenni a házban nyugodtan. Ez után kiabáltam velük egy sort, hogy halkítsák le a tévét, mert még a saját gondolataimat sem hallom, ami igaz volt, csak az volt ebben egy kis füllentés, hogy én nem szerettem volna a gondolataimat hallani, mert éppen üzenetet küldtem a barátnőmnek. Erre a nagy üvöltözésre aztán anya és apa is felfigyelt, úgyhogy most már négyen üvöltöttünk: én, anya, apa és a tévé. Szuper egy délután. Aztán nem sokkal az ordibálás után csengettek. A szomszéd asszony volt az, ki más. Persze nem tetszett neki a hangoskodás, mert azt állította, hogy éppen aludt (volna) , mikor meghallotta az őrjöngésünket és nem bírt aludni. Nos, én ezt egy kicsit másképp képzelem el: tehát a szomszéd néni békésen pihent a fotelben, mikor eszébe jutott, hogy kéne egy kicsit „boszorkányoskodni” a pincében. Így hát felpattant a fotelből, felült a seprűjére, majd lerepült a pincébe, ahol már várt rá a sok fura lötty, hogy összekeverje az egyiket a másikkal, és egy életig tartó sötétséget idézzen elő. Aztán éppen egy csepp kék löttyöt akart önteni a piros löttybe, mikor megszólalt a hangos tévénk, aztán az én ordibálásom, aztán anyáék ordibálása is. És ekkor véletlenül nem egy csepp kéket öntött a pirosba, hanem az egész kis üvegcsét, ami miatt elszúrta az egy életig tartó sötétséget. Így hát átjött hozzánk, hogy kedvesen megmondja, hogy nem tudott aludni miattunk. Persze azt mind tudjuk, hogy hazugság
Dili osztályom 1.
Tipikus hétfő reggel. Na, igen. Az elindulással van némi baj, de utána már minden egyszerűen megy. Na, de a reggelek, azokról van mit mondani. Szóval az ébresztőnk pontosan 6:15-perckor megszólal, ami azt jelenti, hogy ideje kelni. Valakinek.
-          Iskola van, gyerünk öltözni! – kiabált apa is.
-          Ébresztő, gyerekek! – kiabált anya a szobába.
-          Még egy kicsikét… - próbálkoztam.
-          Indulás!  - ordibálták.
-          A-a, nincs még egy kicsike! Már fél hét van! – teremtett le anya egy pillanat alatt.
-          De fáradt vagyok! – mondta a húgom, Lilla, az egyik rosszcsont.
-          Én isz! – helyeselt az öcsém, Marci is. Ó, igen, ő a másik rosszcsont! J
Hát, igen. Ilyenkor még mind hárman aludnánk, inkább. De persze ezt anya és apa nem hagyja.
-          Nem tudom, kislányom, de igyekezz, mert nem akarok elkésni a munkahelyemről, és szerintem te sem szándékozol elkésni az iskolából! – mondta mogorván anya.
-          Nem, persze, hogy nem – morogtam. Persze, rögtön hétfőn már menjünk iskolába, na, ja. De mégis ki volt az az elmebeteg, aki ezt kitalálta?
-          De milyen ruhába bújjak? – kérdeztem. Na, igen. Nekem akkor ez volt a legnagyobb bajom.
Erre én inkább visszahajtom a fejem a párnámra.
-          Akkor gyerünk, ki az ágyból, mozgás! – parancsolt anya.
És anya parancsának nem lehet ellent mondani, főleg, ha apát is hívja, mert akkor semmi sem marad a normális kerékvágásban. Végül nagy nehezen kikászálódtunk az ágyunkból, és elkezdtünk felöltözni. Lilla végzett a leggyorsabban. Ő simán elintézte a „mit vegyek fel” kérdést, egy fehér hosszú ujjúval, meg egy farmerral. De ez az én esetemben már teljesen máshogy járja. Kiválasztottam egy fekete cicagatyát, meg hozzá egy lila buggyos felsőt, ahhoz pedig kiegészítőnek egy fekete nyakláncot. Aztán megfésülködtem, ittam egy kakaót és fogat mostam. Aztán bepakoltam a táskámba, és már készen is álltam. De ekkor Marci nem volt hajlandó felöltözni. Akár mennyire is fura, de az én 4 éves öcsémnek nem mindegy, hogy milyen zoknit vesz fel. Na, igen, itt kezdődik egy családi dilemma…
-          Nem veszem fel – kontrázott Marci.
-          Marci, légy szíves felvenni ezt a zoknit! – mutatott anya Marcira.
-          Dehogynem, ezt most azonnal felveszed! Vagy netalántán azzal akarod a reggelt kezdeni, hogy kiabáljak? – kérdezte anya. Na, igen. Az senkinek sem jó, ha  anya ordítással kezdi a napot.
-          Anya, hol a tesi cuccom? – nyafogott Lilla.
-          Nem tudom! – vágta rá anya. – Biztos ott, ahova letetted!
-          Anya, induljunk már! – mondtam anyának, aki persze Marcira próbálta ráadni a zoknit, amit még mindig nem volt hajlandó felvenni.
-          Gyorsabban haladnánk, ha apátok segítene egy kicsit – mondta anya gondterhelten. Merthogy apának hétfőnként 0. órája van, és emiatt sokkal korábban megy be dolgozni, mint mi. És anya ezt eléggé zokon tudja venni, mert olyankor egyedül van három gyerekkel. És az elég gáz.
-          Hol a nyelvtan cuccom? – kérdezte ismét Lilla. Hogy neki soha sincs meg egy cucca sem!
-          Nem tudom, Lilla, de ha még egyszer megkérdezed, akkor garantálom, hogy nem fogom megkeresni! – mondta anya.
-          De én sem tudom! Ezt nem hiszem el! Egyest fogok kapni! – kezdett el hisztizni Lilla.
-          Nem fogsz egyest kapni, de ha nem hagyod abba, akkor most már komolyan mondom, felemelem a hangomat! – szajkózta anya.
-          Ez nem jó zokni! Nem ezt akarom! – sipákolt Marci.
-          Akkor ez? Ez jó lesz? – kérdezte anya egy újabb zoknit felmutatva.
-          Nem! – vágta rá Marci.
-          És ez? – mutatott fel anya egy újabb zoknit.
-          Igen, ez jó lesz! – mondta Marci végre, valahára.
-          Na, akkor öltözz, és induljunk, mielőbb! – sóhajtotta anya.
Aztán Marci végre valahára felöltözött, és már indulhattunk is. Anyának nem volt első órája, így először engem tettek ki a sulinál, utána pedig Lillát vitték el. Na, a mai nap sem kezdődhetne mással, mint horváttal.
-          Sziasztok! – köszöntöttem a többieket.
-          Szia – köszönt Blani.
-          Mizu? Nagyon csöndben vagytok – érdeklődtem, miközben megpróbáltam lefejteni magamról a sálamat.
-          Csak horvátból dogát írunk, amit most tudtunk meg – vonogatta a vállát Blanka.
-          Mi??? – hüledeztem.
-          Ja, most pedig mindenki búskomoran magol, vagy éppen puskát ír – ismertette a helyzetet Soma. (Neki amúgy az igazi neve Máté, de ez a név valahogy ráragadt.)
-          Értem. Ez elég gáz – mondtam sokkolt állapotban. – Amúgy, honnan veszitek, hogy ma írunk? Mondta volna Maria néni.
-          Hát, most mondta a Pepe – mondta Soma. Én meg a homlokomra csaptam. Ó, az a hülye! Hiányzott az előző héten, amikor ugyanis dogát írtunk, ez meg azt hitte, hogy ma írjuk meg, ezért mondta mindenkinek.
-          De… úúúú, a Pepe nem is volt előző héten! – szörnyülködtem.
-          Mi van? – nézett rám Soma.
-          Azt hitte, hogy még nem írtuk meg azt a szódogát. Tudod, amit múlt héten írtunk meg! Tudod! – magyaráztam.
-          Ja, igen! Ú, de hülye! Na, most mindjárt rendre is teremtem! – mondta Blanka, és Pepe után rohant, aki ez alatt bemenekült a terembe.
Nem sokkal később Pepe rohant ki a teremből, nyomában Blankával, aki két horvát könyvvel a kezében kergette.
-          Hagyjál már békén! Segítsetek! – ordította Pepe nekünk.
-          Á, hagyjátok! Majd megoldja – legyintett Soma, miközben mi, Dorinával már Pepe segítségére siettünk volna.
-          Igaz is, szerintem nem árt neki egy kis futás – mondta Dorina, mire én önkéntelenül is felnevettem. Ez jó volt!
-          Mit csináltok? – kérdezte Levi, aki köztudottan angolos, így nem szokott velünk lenni első órában. Ilyenkor a könyvtárban vannak a csak angolosok. Mi, akik horvátot is tanulunk, első órában a horvát teremben vagyunk. A németesek meg a német teremben.
-          Semmit, csak Blanka két könyvvel kergeti Pepét. Minden bizonnyal meg akarja ütni, de ezt nem tudjuk biztosan – mondtam nevetve a futó Pepéék után nézve.
-          Ajjaj, akkor segítenem kell neki! – mondta, majd a futkosó páros után futva.
-          Hát, ez se normális – mondta Soma, mint ha ez csak egy tény lenne. Erre már mindketten nevettünk, csak Dorina nézett értetlenül.
-          Min nevettek? – kérdezte pislogva.
-          Á, csak eszembe jutott, hogy ezek ketten mennyire jó párost alkotnak – röhögött Soma.
-          Én meg nem tudom, de nevetek – röhögtem én is.
-          Akkor jó – vonta meg a vállát Dorina, és ő is nevetni kezdett velünk.
És így nevetgéltünk, amikor megláttuk Blanit, aki visszafele futott, de sikongatott.
-          Ennek meg mi baja? – kérdezte Soma nevetve.
-          Mintha kergetné valaki – hunyorogtam.
-          Hagyjatok már békén! Wáááááááá! – sikongatott Blanka.
-          Igen, szerintem kergetik – mondta Dorina. És kész. Mindenkiből kitört a röhögés. Úgy röhögtünk, hogy belefájdult a hasam.
-          Mi folyik itt? – kérdezte Maria néni.
-          Ööö, csak nevetgélünk – mondta Soma totál átlátszóan. De szerencsénkre Maria nénit nem nehéz átverni, könnyen belement a „nevetgélünk” válaszba.
-          Péter, mit csinálsz? Azonnal gyere ide! Blanka, te is! – ordította Maria néni, mikor rájött, hogy min nevetünk annyira.
Aztán valahogy túléltük a horvát órát. De a java csak akkor jött, mikor átpakoltunk az angol terembe. Rettegtünk ettől az órától, és amíg Marika néni nem jött meg, mindig eluralkodik a káosz a teremben. Mikor ki akartam nyitni az ajtót, valaki kiszólt a teremből.
-          Ki vagy? – kérdezte egy ismerős hang. Hah, szerintem Boti volt az. J
-          Ööö… Kata – mondtam kicsit furcsán.
-          Mi a jelszó? – kérdezte.
-          Mit tom’ én! – vágtam rá.
-          Akkor sajnos nem jöhetsz be – jelentette ki.
-          Mi? Dehogynem, most bemegyek! – mondtam, majd nekidőltem az ajtónak, és tolni kezdtem befelé. De nem jártam sikerrel. – Vagy mégsem.  
Kicsit furcsállottam, hogy én vagyok kint egyedül, a többiek pedig mind bent vannak, így beszóltam:
-          Csajok, nem segítenétek egy kicsit?
-          Segítenénk, ha tudnánk! – kiabált ki egy hang. Lili volt az.
-          Hogyhogy nem tudtok segíteni? Én a termen kívül vagyok, ti meg nem! – förmedtem az ajtóra.
-          Mert bekerítettek minket ezek az ökrök! – ordította ki Blanka.
-          Fiúk! Engedjetek azonnal be! – kiabáltam az ajtónak.
-          Soha! – ordította ki Bence. Ja, igen. Ő az új diák, év elején jött hozzánk. Kicsit még félénk, meg szorgos, de nem baj, majd hozzánk szokik.
-          Bence?!  Ajj, te áruló! – kiabáltam az ajtónak. Aztán meghallottam egy cipő kopogását a folyosón.
-          Fiúk! Itt jön Marika! – suttogtam az ajtónak kétségbeesetten.
-          Dehogy, csak be akarsz jönni! – nevetett az ajtó túloldalán Boti.
-          Nem, most komolyan beszélek! Itt jön, basszus, engedjetek már be! – suttogtam még kétségbeesettebben.
-          Igen, tényleg jön, hallom – hallottam Bence hangját. És akkor kinyílt az ajtó, én meg, mint az őrült, berontottam, levágódtam egy padra, kikerestem rekord gyorsasággal az angol felszerelésem, majd a kabátomat a pad alá gyűrve úgy ültem ott, mint egy kisangyal. És akkor kinyílt az ajtó, Marika néni pedig, mint ha mi sem történt volna, megtartotta az angolt. És ezt is túléltük. Aztán egy dupla rajzzal teljesen lelazultunk, mikor jött a matek. Amitől mindenki rettegett. Komolyan.
-          Uram isten, én nem akarok felelni! – nyivákolt Réka.
-          Nyugi, neked tök sok jegyed van, szerintem nem te fogysz felelni – mondta Lilla.
-          De lehet! – nyafogott tovább Réka.
-          Itt jön a Pingvin! – kiáltotta be a terembe Zoárd, a legnagyobb rosszaság.  A „pingvin” név pedig a matek tanárt, Györgyi nénit takarta. Sokan így hívják a háta mögött. Szegény. Mondjuk annyira nem, mert feleltetni mindig van ereje, de akkor is.
-          Mindenki eltesz mindent az asztaláról, csak egy toll marad! – adta ki az utasítást, amint belépett a terembe. Doga, jaj ne!
-          Györgyi néni! – tette fel a kezét a mellettem ülő Pepe. (Akit egyébként Péternek hívnak, de ez a név viccesebb. J )
-          Mondjad! – nézett rá Györgyi néni.
-          Dogát írunk? – kérdezte Pepe kétségbe esetten.
-          Igen – jelentette ki. Pepe riadtan rám nézett, mire én óvatosan bólintottam. Hát persze, hogy rólam fogja másolni az egészet!
Aztán már ott tartottunk, hogy az órából már 30 perc eltelt, mikor még mindig a dogát írtuk. Aztán valaki megbökte a vállam.
-          Pszt, Kata! – suttogta Blani.
-          Mi az? – suttogtam lehajtott fejjel, hogy ne vegyen észre a „pingvin”.
-          Az 5-ös feladatnál… - kezdte Blanka, mire lejjebb toltam a lapom, hogy lássa.  – Köszi – sóhajtotta.
-          Ki van kész? – kérdezte Györgyi néni. Úgy köbö 20-an feltettük a kezünket a 30-ból. – Jó, akkor még 10 perc.
Aztán ezt is túléltük. Már csak környezet volt hátra, amitől nem rettegtünk, merthogy az ofőnk tök jó fej. Nem is lepődtünk meg, mikor már a teremben ült az érkezésünkkor Robi bá’.
-          Csókolom! – üvöltötte Boti.
-          Sziasztok – mosolygott ránk az ofő. – Ugye, mindenki visszahozta a tankönyves papírt? – és erre mindenki megállt. De nekem ott volt, kitöltve!
-          Hát az úgy volt… - kezdte a magyarázkodást Gergő, az osztály kis duci tanulója.
-          Csak nem azt akarjátok mondani, hogy senki nem hozta vissza?! – hüledezett Robi bácsi.
-          De én visszahoztam! – mondtam, mielőtt még egy „nem hoztam vissza a tankönyves papírt” tagnak titulálna.
-          Rendben. Másvalaki? – nézett körbe.
-          Én! Én visszahoztam! – jelentkezett Lili, az osztály legszőkébb szőkéje.
-          Ez még mindig csak kettő! Hogy lehettek ennyire feledékenyek? Még az ellenőrzőbe is beírtuk! – hüledezett az ofő. Még mindig. Aztán úgy köbö hatan mondták, hogy visszahozták, öten nem kaptak, mert nem voltak itt, a maradék pedig egyszerűen otthon felejtette.
-          Én nem kaptam! – kiabálta be Zoárd.
-          Dehogynem, itt voltál akkor! – mondta neki Dani, az okos tojás. – Épp mellettem ültél!
-          Nem, én akkor nem voltam itt! – jelentette ki Zoárd.
-          Na, ne mondd má’! – szállt bele Erik is a vitába, aki Zoárd előtt ül. – Arra emlékszem, hogy állandóan a hátamat bökdösted egész órán!
-          Ja, tényleg –vonta meg a vállát Zozi.
-          Istenem, hova kerültünk? – suttogta a mellettem ülő Lilla, mire halkan elnevettem magam. De most komolyan. Hova kerültünk? J
-          Jó, akkor most mindenki előveszi az ellenőrzőjét! – adta ki az utasítást Robi bá. Mindenki kinyitotta az ellenőrzőjét, majd hátralapoztunk benne, ahol az a jelzés szerepelt, hogy mára kell visszahozni a tankönyves papírt. – Tehát, kinek nincs beírva, hogy ma kellett volna visszahozni? – nézett körbe Robi bá. Nem jelentkezett senki. – Akkor, akik nem hozták vissza, beírják, hogy holnapra a tankönyvigénylő papírt az asztalomra letenni!
-          És akik ma kapták meg? – kérdezte Dominika, aki beteg volt. A mi kis csendes, szemüveges osztálytársunk. Kedves lány, amúgy, nagyon is.
-          Azok pedig… szintén ezt! – válaszolta az ofő.
-          Nincs itt az ellenőrzőm! – kiabálta be Eper. Akit amúgy Ádámnak hívnak, és judo-zik. Elég jól!
-          Akkor egy lapra, és majd másold be! – mondta neki gondterhelten az ofő.
-          De nincs lapom se! – mondta Eper.
-          Hjaj, akkor kérsz valakitől – válaszolta Robi bá.
-          Jó – mondta Eper, majd elordította magát. – Kinek van lapja?
-          Talán egy kicsit halkabban is lehetne – szólt rá Robi bá.
-          Jó, akkor halkabban – ismételte Eper. – Kinek van egy lapja? – suttogta, mire mindenki felröhögött.
-          Nekem! – kiabálta Lili. – Tessék!
-          Kösz – kiabálta Eper. – Illetve, kösz – tette hozzá suttogva, mire ismét mindenki felröhögött. Aztán valahogy elkezdtük a környezet órát. J
-          Merre mész? – kérdezte Lili, miközben az ebédért álltunk sorba.
-          Most haza megyek – mondtam, miközben egy tányérból a másikba öntöttem legalább 1 liter vizet.
-          Akkor hátsó kapu – jelentette ki Lili.
-          Ja – helyeseltem.
-          Merre mész, Kata? – kérdezte Dorina.
-          Haza megyek – mondtam.
-          Király. Akkor megyünk együtt? – kérdezte.
-          Aha – mondtam fájdalmasan. Nem nagyon szeretek társaságban hazafele sétálni, de ha már megkérdezte pofátlanság lett volna nemet mondani.
-          Ideülhetek? – kérdezte Ivett. Nos, igen. Ő az élő példa arra, hogy egy lány nem feltétlenül lányos.
-          Persze – mosolyogtam rá. Mikor Ivett lehuppant Lili mellé, rögtön vadul elkezdtünk pletyizni.
-          Szerintetek milyen Justin új klippje? – kérdezte Lili. Igen, ő egy nagy „Justin Bieber fan”. J
-          Nemtom’, még nem láttam – vontam meg a vállam.
-          Miiiii? Még nem láttad? – sikoltott fel Lili. Igen, mások vagyunk.
-          Nem, még nem – néztem rá a nyakamat behúzva.
-          Ó, és én most tudjátok, hogy kiért vagyok jobban oda, mint Justin-ért? – kérdezte izgatottan.
-          Nem –válaszoltam.
-          Szerintem meg nincs olyan – mondta unottan Ivett, aki ez idáig meg sem szólalt.
-          De! És ő Jeydon Wale! –mondta, várva a következményt. Szerintem azt várta, hogy elkezdünk éljenezni, meg sikoltozni. De nem. Mind a hárman értetlenül néztünk rá. Ezt látva legyintett egyet. – Majd ellinkelem.
-          Oké –vontam meg a vállam.
-          És Jeydon olyan cuki! – áradozott tovább. – Van piercingje is! És tud énekelni, gitározni, meg. Meg csak úgy irtó helyes!
-          Úristen, mi ez a szar?! – kérdezte hitetlenül Ivett, miközben vadul öklendezett.
-          Mi szar? – nézett rá Dorina.
-          A második! Mégis mi ez??? – Ivett egyre hisztérikusabb állapotba került. – Hogy lehet ezt megenni?
-          Mi olyan szörnyű? – kóstoltam meg a másodikat. Hát. Kár volt. – Jézus, mi ez?
-          Nem tom’ – turkálta villával az ételt Dorina.
-          Na, én megyek. Kiráz a hideg a látványától – borzongott meg Ivett. Majd felvette a tálcát és villámgyorsan kivitte. Mi is ugyanígy tettünk.
-          Jöttök röpire? – kérdeztem, miközben a biciklim lakatját nyitottam ki.
-          Aha – bólintott Dorina. Igen, minden lány röpizik. Illetve nem minden, mert két lány nem. A fiúk meg fociznak. Így megy ez a sportos osztályoknál.
Mikor hazaértem, kifáradtan lerogytam a kanapéra. De még vár a tanulás. Pff.
Kedd. Éljen. Amúgy ez a nap könnyebb volt, mint az előző. Csak öt óránk volt. A suliba érve rögtön angollal kezdtünk. Utána pedig infó. Utána meg tesi. Ami jó. Szeretem. Mikor elkészültünk, gyorsan lerohantunk az öltözőből. Már mindenki lent volt. Vagyis. Szinte.
-          Itt vannak a lányok is. Rendben. – bólintott Péter bá. A tesitanár. Nem rossz, szeretjük. Vagyis, fogjuk rá. J - De hol vannak a többiek?
-          Öltöznek – üvöltötte be Boti. Ez így normális, hogy a lányok előbb kész vannak, mint a fiúk? Hm.
-          Itt vannak – biccentettem az ajtó felé, mikor a hat jómadár belépett.
-          Rendben, mindannyian idejöttök – mutatott maga elé szigorúan Péter bá. A fiúk behúzott nyakkal odasomfordáltak a tanárhoz. – Most pedig mind a hatan felmentek az öltözőbe és felöltöztök, utána pedig visszajöttök. Nyomás – a fiúk kérdőn összenéztek, majd a vállukat vonogatva felszaladtak az öltözőbe. Úgy egy perc múlva mind a hatan Péter bá előtt ácsorogtak.
-          Van három percetek. Felmentek, felöltöztök, három perc alatt. Ha nem sikerül, addig csináljuk, amíg nem megy, ha kell egész órán. És. Indul – nyomta meg a stoppert Péter bá, mire mind a hat fiú iszonyat gyors vágtában felszáguldott az öltözőbe.  Nem sokkal később lerohantak az öltözőből.
-          2 perc és 31 másodperc – nézett Péter bá a stopperére. – Rendben, ezt megúsztátok, de még egy ilyen, és addig csináljuk, amíg nem megy! Nyomás, nektek 5 helyett 10 kör!
Amíg a fiúk a 10 kört futották, mi Lilivel, aki utánam van a tornasorban, elkezdtünk nyújtani. Azt mondták a fiúk, hogy ha nem tudnák, hogy emberek vagyunk, azt hinnék, hogy gumik. Na, kösz. Végül is ez is egy formája a dicséretnek. J
-          Kész?  - nézett végig a lihegő társaságon, akik eközben megálltak. Mikor bólintottak, Péter bá folytatta. – Gimnasztikához fölállni!
-          Én hova álljak? Axel elfoglalta a helyemet! – mondta kétségbeesve Kristóf.
-          Állj be… valahova – legyintett Péter bá kicsit ingerülten. Aztán végig csináltuk a gimnasztikát. Végül valahol elszakadt az a bizonyos vonal…
-          Mit csinálsz? Normális vagy?! Az az enyém! – kiabálta Erik Máténak. A fiúk vad vitába kezdtek, hogy. Azt hiszem az volt a vita oka, hogy kié is volt a labda (?), mivel éppen fociztak. Az jó, hogy nekik az a legnagyobb bajuk, hogy kié is az a labda, miközben mi jegyre felelünk talajgyakorlatból.
-          Mi a baj? – ordította át a másik oldalra Péter bá. Két veszekedő fiú válaszolt ordítva. Eközben éppen Réka felelt, így eléggé örült annak, hogy pont az ő felelésénél jutott a két dinkának eszébe veszekedni.
-          Az úgy volt – kezdték szinte egyszerre a fiúk. Péter bá kezdte elveszíteni a türelmét, mivel folyamatosan kidudorodott egy ér a halántékán, és furán lüktetett. Fura.
-          Na, most mindenki abbahagyja, amit csinál, és villám gyorsan 50 felugrás a második fokra, 25 fölülés, és 10 fekvőtámasz – ordította el magát úgy, hogy még az is, akinek egyébként nem volt mitől, összerezzent ijedtében.
-          De mi… - kezdte a magyarázkodást Domi. Gyanítom azt akarta mondani, hogy mi nem csináltunk semmit, vagy, hogy mi éppen felelünk.
-          Nincs de! – ordított rá Péter bá. És még megerősítésként hozzátette: - Mindenki!
Úgyhogy egy kiadós kis izomlázzal tértünk haza. De jó. Pff. Otthon is egy kisebb fajta őrültekháza fogadott…
-          Nézd, Kata! – fogadott anya az ajtóban. Ja, igen. Anya szemüveges lett, ami ma jött meg. Meglepően jól áll neki, sőt. Még sokkal intelligensebbnek látszik.
-          Nagyon jó! – dicsértem meg mosolyogva.
-          Rendben – csapta össze a tenyerét anya. – most pedig csinálok egy pirítóst az új szemüvegemmel!
-          Én kéjek – mondta Marci a nappaliból, akit egész nap nem is láttam, csak reggel.
-          Én is – mondta Lilla a gép előtt.
Anya kivett kenyeret a kenyeres zacsiból, majd belegyömöszölte a kenyérpirítóba. Én csak néztem. Szerintem a kenyeret nem így kéne bele gyömiszkölni…
-          Ööö… Kata! Szólj apádnak! – mondta anya a pirítósból fel sem nézve. Azt hittem, kész a vacsora, így már apának úgy szóltam, hogy jöhet enni. Mire visszaértünk mindketten, anya egy elég béna pillantást küldött felénk. Mivel mindketten nagyon jól tudtuk, mit jelent ez, csak egymásra néztünk, majd odasiettünk anyához, aki mikor odaértünk, félreállt, hogy lássuk, mit takart annyira. Na jó. Nem akarok túlozni, de konkrétan röhögő görcsöt kaptam, mikor megláttam a… beszorult pirítóst a kenyérpirítóban!
-          Hát, ez kicsit különös –motyogta apa. Szerintem ő is a nevetését próbálta leplezni.
-          Ki tudod szedni? – nézett anya kétségbeesetten apára.
-          Nem hiszem. De úgy látom te már próbálgattad. Mégis mi ez? – emelt fel apa egy eltört sütőrácsot. Elfojtottam egy „ajjaj, mindjárt sírva felvisítok” röhögést, és én is, mint anya, feszülten vártam a végeredményt.
-          Hát igen – vont vállat anya. – De úgy látszik, nem használt sokat.
-          Nem. – apa megrázta a fejét. - Akkor ez mehet is a szemétbe?
-          Igen, azt hiszem.
-          Akkor, szevasz kenyérpirító! – tette bele apa a kukába.
-          Szájonárá! –köszöntem én is a kenyérpirítónknak. J
Másnap viszonylag vidáman ébredtem fel, mert a szerdai nap kivételes kedvencem;csak öt óra, délután pedig nincs edzés. Ez tök jó! Irodalmon a kedves padtársammal ülök, Pepével. Mögöttünk Blanka és Levi, előttünk pedig Réka és Brumbrus. ( Vagyis Gábor.) Észrevettem, hogy Pepe odacsúsztat elém egy papír fecnit. Ez volt ráírva: Csá! Mizu van? Visszaírtam neki, hogy semmi, meg amúgy sem szeretek órán levelezni. Erre ő okos módon visszaírta: Mer’? Aszittem’ szeretsz! L  Majdnem elnevettem magam, úgy írtam vissza a papírlapra. Pepe! Komolyan mondom, nem jó ez így! Legalább helyesen írnád a mondatokat! Hallottam, amint halkan elneveti magát. Nem tellett, több mint fél percbe, mire újra magam előtt találtam a fecnit. Elég nehezen tudtam elolvasni a macska kaparását, de aztán valahogy még is sikerült:
Kán, kán, kacsa-picsa hátán
Lovagol a sátán, meg a
denevér.
Szőrös töke van a légynek, ha nem hiszed, nézd meg,
Ott ül a falon.
Kis híján felnevettem. Így csak egy kis horkantást lehetett hallani a mellettem ülőnek, olyan halkan csináltam. Halkan nevetgélve visszaüzentem. Mi a fene ez? Erre visszaírta: Csak egy kis versecske. Bólintottam, majd elé toltam a papírt. Igen, az. Aztán észrevettem, hogy valaki néz. Hah, Kristóf az. Mostanában állandóan engem piszkál, egyértelmű, hogy tetszem neki. Pff.
-          Tudtok valami viccet? – nézett körbe Lili a társaságunkon, mikor megálltunk az udvaron. Végre szünet! Amúgy, ha az osztályunkat megkérdezik, mi a kedvenc tantárgyunk, a fele azt mondja: szünet-óra. J
-          Ó, én tudok egyet – ugrándozott Réka.
-          Oké, akkor mondjad! – mondtuk neki szinte egyszerre.
-          Szóval – kezdte. –A fiú megkérdezi a lánytól: Mit szeretnél szülinapodra? Erre a lány: A legújabb iPhone-t. Fiú: Valami olcsóbbat nem lehetne? Ez túl drága. Lány: Akkor azt szeretném, ha többet nem innál, nem jönnél haza részegen, többet lennél velem, mint a haverjaiddal. Fiú: Feketét vagy fehéret kérsz?
-          Nem már – jajgatott Lili.
-          Ez nem volt olyan rossz- védtem Rékát. Mert nekem tényleg tetszett.
-          Na jó, akkor ki tud egy normális viccet? – nézett körbe Lilla.
-          Én tudok – mondta Luca.
-          Na, halljuk-tapsolt egyet Lili.
-          Egy szétvert ember besétál az orvoshoz. Az orvos megkérdezi: Hát veled meg mi történt, jóember? Erre az ember azt mondja: Nekem jött egy ufó. Erre az orvos: Hmm…Egy ufó. Erre az ember: Igen, utána pedig nekem jött egy angyal. Az orvos: Szóval egy angyal, meg egy ufó..hm.. És utána meg mi történt? Erre az ember: Lejárt a menet a körhintán.
-          Pff - fújtam egyet. Ez tényleg jó nagy hülyeség.
-          Még egyszer mondom, valami normálisat nem tud senki? –nézett körbe Lili.
-          Nem tudok több viccet, amit még nem hallottatok –mondta Luca.
-          Mennyi az idő?- néztem Rékára.
-          50 van- közölte Réka az órájából felnézve.
-          Akkor jó- sóhajtottam. Aztán majdnem elestem. – Mi a…?- kiáltottam fel.
-          Mit csinálsz?- tátotta el a száját Lili.
-          Hogy mered?- nézett Zoárdra szemrehányóan Luca. Ugyanis Zoárd éppen egy hatalmas cserebogarat próbált Réka hajába dobni! Réka pedig sivítva próbált kitérni az útjából, miközben a többi fiú elterelő hadműveletbe kezdett; Pepe éppen Lilit lökdöste megakadályozva, hogy segíteni tudjon Rékának. Engem Levi taszigált, miközben erősen megpróbáltam ellenállni. Hát, nem jártam sikerrel. Lucát éppen Axel tolta arrébb. Luca pedig erősen sikított, mert eléggé irtózik Axitól. Ahogy minden lány is. Ezért hát nem tudtunk mást tenni, mint sikítva tovább állunk.
-          Hagyjál már békén!- ordította Lili Pepének. Pepe pedig mint, ha meg sem hallotta volna, tovább kergette Lilit egy cserebogárral.
-          Axel, még egyszer mondom, ha megint a képembe dugod azt a rohadt bogarat, vagy akár csak a kezedet, komolyan mondom; LEVÁGOM A HELYÉRŐL!- sivította Luca. Én meg csak jó futó lévén futottam, teljes gőzzel. Néha hirtelen visszafordultam, hogy összezavarjam Levit. Sikerült, nem sokkal később már Rékának segítettem, akiről nem akart leszállni a Zoárd.  És akkor mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére megszólalt a csengő. Hál’ Istennek.  
Másnap reggel természetismerettel kezdtük a napot. Ezt az első órát különösen nagyon szeretjük, mivel imádunk Robi bával lenni.
-          Gyerekek- nézett körbe szigorúan Robi bá, mikor becsengettek. Mi, Lillával rögtön haptákba vágtuk magunkat, ahogy a többi lány is tette. Hát, a fiúk nem igazán zavartatták magukat; nyugodtan álldogáltak, beszélgettek, dobálództak a padok között.
-          Hallgassatok már el!- ordította el magát végül a tanár. Hirtelen összerezzentem, ahogy Lilla is. Mind tudtuk, hogy ez a fiúknak szólt. Aztán végül negyed kilenckor befejezték a jelentést, és elkezdtük az órát.
-          Mi is lesz a második óra?- nézett rám Lilla, miközben kicsöngettek.
-          Nyelvtan- vágtam rá. Szinte már kívülről tudom az órarendet, úgyhogy az osztálytársaim rendszerint tőlem kérdezik meg, mi lesz a következő óra.
-          De jó- dünnyögte Blani, aki valószínűleg hallotta, hogy mit mondtam az előbb Lillának.
-          Most mit akarsz?- néztem rá szemrehányóan.- Ott ül a Pepe meg a Levi is.
-          Igaz- bólintott meg nyugodtan. Miközben az osztálytermünkbe igyekeztünk azon viccelődtünk Blankával, hogy vajon milyen hülyeséget találnak ki már megint a fiúk.
-          Bakker, tök gyorsan eltelt ez a nap- kesergett Dorina, amikor a biciklikhez indultunk tanítás után. És igen, nagyon gyorsan eltelt.
Mikor hazaértem megtanultam mindent,majd  felnéztem a netre. A Facebook rendesen pörgött, egy csomóan fenn voltak így, délután. Már éppen léptem volna ki, amikor felugrott egy ablak. Felvont szemöldökkel olvastam el az üzenetet. Kristóftól jött. Pff.
Kristóf üzente: Szia! Volna kedved velem járni?
Kata üzente: Szia, nem. Nincs kedvem, és légy szíves hagyj ezzel már békén!
Kristóf üzente: Légyszi! Mér’ nincs?
Kínosan felröhögtem; most komolyan ecseteljem le neki, hogy miért nincs kedvem vele járni? Egy fenét.
Kata üzente: Kérlek, hagyj békén! És amúgy is: nem kell tudnod, hogy miért nem! Csak nem, és kész!
Kristóf üzente: De tudnom kell!
Elgondolkodtam. Most komolyan ezen fogok vitázni egy ilyen gyíkkal? Na, azt már nem. El se köszöntem, csak gyorsan kiléptem. Még a gépet is kinyomtam, mintha attól félnék, hogy kinyúl a gépből, megragadja a karom, majd a képembe üvölti: Miért nem? Ez egy kicsit hátborzongató. Gondolkodás nélkül tárcsáztam. A negyedik csöngésre Lili felvette.
-          Szia! Mi a baj?
-          Jaj, Lili, nem fogod elhinni!- szörnyülködtem. - Már megint rám írt az a majom!
-          De hát erre számítani lehetett, nem?- hangjában mintha döbbenetet fedeztem volna fel.
-          Nem, mert már megmondtam neki, hogy hagyjon békén!- a hangom kezdett hisztérikussá válni.
-          Egyet tudok csak mondani- itt egy kis hatásszünetet tartott. - Ez hülye!
-          Ugye?!- csattantam fel. - Nem komplett! De mit csináljak? Mondjam meg neki, hogy: Öregem, te egy jó nagy hülye vagy!?
-          Talán, bár nem tom’- töprengett. - Vagy talán tisztázni kéne vele, hogy pontosan mit is eszik rajtad!
-          Ezt hogy érted?- értetlenkedtem.
-          Hát úgy, hogy megkérdezem tőle, hogy: Idefigyelj, Kristóf! Vagy megmondod, hogy mi tetszik neked a Katában, vagy velem gyűlik meg a bajod!- szinte láttam, amint a fejét ijesztően ide-oda mozgatja.
-          Ezt magam sem tudom! Most nézz csak rám- néztem végig magamon. - Mit lát bennem?
-          Hát szerintem egy fekete hajú, 169 centis lányt, szeplőkkel. De lehet, hogy még a fülbevalódat nézi. - töprengett Lili.
-          Úgy értem bennem!- nevettem el magam.
-          Benned? Hát, azt hiszem azt, hogy tudsz röpizni.
-          Szerintem ezt benned is meg lehet látni! Na, meg azt is, hogy hosszú, váll alattig érő szőke hajad van, kék szemed és fehér bőröd!- nevettem.
-          Valószínű- mondta. - De szerinted belém ki szerelmes?
-          Nem tudom- töprengtem. - De nem vetted észre, hogy mostanában az Erik egyre többet piszkál?
-          Nem, dehogyis!- csattant fel. - Szerinted jól mutatna mellettem egy alacsony, vékony, barna hajú fiú?
-          Nem azt mondtam, hogy jól mutatna melletted, hanem azt, hogy szerintem tetszel neki!
-          Fúj! Menj már!- nyávogott.
-          De most térjünk vissza egy másik lényegre. Szerinted ki tetszhet a Rékának?- ugyanis ez egy megfejthetetlen rejtély volt;nem akarta nekünk elmondani, pedig mindig megpróbáltuk belőle kiszedni a való igazságot.
-          Hát, hallod, nem tom. Szerintem az Eper tetszik neki.
-          Ugyan már- ráztam meg a fejem. - Szerinted hogy mutatna egy barna, sápadt arcú, vékony lánnyal egy szőke, kicsit napbarnított bőrű, vékony fiú?
-          Hát, szerintem jól összeillenének- mondta Lili. - Megy egyébként is. Az Epernek ki tetszik?
-          Ja, azt meg kéne először tudni. Aztán a csajokból nagyon könnyű lesz kiszedni. Csak az a nehezebb része, hogy az Eperből kiszedjük.
-          Igen. De, te Kata. Rakjuk már össze az osztály fiaiból az álom pasit, oksa?
-          Oké. Szóval- kezdtem. - A Soma haja. - gondoltam szőke osztálytársunk mindig pontosan tarajba állított hajára.
-          Igen. Aztán a Boti magassága.- Lili egyértelműen magas osztálytársunkra célzott, mivel mindketten magasak vagyunk Lilivel.
-          Aha. Ú, az Eper szeme. – mivel Epernek szép kék szemei vannak.
-          Dani okossága- Lili okos- tojás osztálytársunkra célzott.
-          És, hogy lehessen vele jókat röhögni!
-          Igen. Ez már csak természetes- nevetett Lili.
-          Ja. Na, csak ezért hívtalak. Akkor holnap találkozunk!- kezdtem búcsúzkodni.
-          Oké. Akkor szia, Kata!- köszönt Lili.
-          Szia!- kiáltottam a telefonnak. Két rövid sípolás.
Pletyis barátnőm letette a telefont. J
Mikor Lili letette a telefont, gondolkodtam; ha már úgysincs hangom, legalább tegyek úgy, mintha lenne. Ezt úgy értettem, hogy mivel nem tudok énekelni, legalább írjak egy dalszöveget. És meg is írtam. Hát, nem tudom, hogy jó lett-e, de a lényeg, hogy élveztem, mikor írtam. És ez a fontos. Akkor íme a dal:
Meglátsz az utcán,
Egy helyes fiú után.
A hajam göndörbe csavarva,
Vigyorgok, mint a vadalma.
A ruhám csillog kicsikét,
És te már is, már is elítélsz.
De nem ismersz még!
Nem láttál rég!
Hiszen emlékezz csak vissza,
A lányra, aki a vizet a csapból issza!
Aki a traktort vezette,
Aki a szalámit kenyér nélkül ette!
De nem ismersz még!
Nem láttál rég!
És te már is, már is elítélsz!
Hát eddig ennyi. De majd folytatom. Akkor viszlát holnap!
Péntek! Ez az! A napot 0-kal kezdtük. Mikor lezártam a biciklim, elégedetten néztem körbe. Sikerült alig két perc alatt végeznem a bicikli lezárással! Merthogy általában 4-5 perc szokott lenni. Úgyhogy büszke voltam magamra. Amint megpillantottam a lányokat a tornacsarnok bejárata előtt, rögtön az ajtó felé vettem az irányt.
-          Sziasztok!- köszöntöttem őket.
-          Szia, Kata- köszönt Domi.
-          Csáó- biccentett Blanka.
-          Szia- mosolygott Szonja.
-          Hol vannak a többiek?- néztem körbe, ugyanis hamar észrevettem, hogy csak hárman állnak az ajtó előtt: se fiúk, se a többi lány. Különös.
-          Állítólag nekünk ma nem is lenne 0-unk, csak úgy tűnik, Balázs bá elfelejtett szólni nekünk- magyarázta a helyzetet viszonylag nyugodtan Szonja.
-          Frankó- fújtam ki a levegőt. Ezek szerint hosszú ideig kell még itt ácsorognunk. Pff.
Mialatt a többiek beszélgettek elgondolkodtam; a húgom keresztanyja meghívott minket a Duna-parti nyaralójába egy halászlére. Mindhárman imádtunk ott lenni; mikor anyáék nem értek rá, rávettük őket, hogy vigyenek el minket Nenihez. Vagyis a húgom keresztanyjához. Önmagában nem volt nagy ez a kis nyaraló, de nekünk mégis nagyon otthonos volt. Már nagyon régen nem jártunk ott, így igazán kíváncsiak voltunk, hogy változott-e a kis nyaraló. Már nem is emlékszem, milyen is. Éppen azon filóztam, vajon az a kis tévé még mindig ott van-e az ajtóval szemben, mikor Blanka szólongatott. Úgy tűnt, valamiről igen csúnyán lemaradtam…
-          Kata! Kata!- szólongatott Blanka.
-          Igen? Lemaradtam valamiről?- néztem körbe.
-          Hol jártál?- érdeklődött Szonja.
-          A Dunán- válaszoltam, majd néhány másodperc múlva mind a négyen elnevettük magunkat. Ez így kicsit furán hangzott… Aztán valahogy eltelt az a fél óra, kezdtek gyülekezni a diákok a tornacsarnok ajtajánál. Balázs bá is megérkezett, majd miután az ajtó kinyílt, mindannyian boldogan rohantunk fel az öltözőkbe.
0.       után irodalom jött, amit mindenki amolyan „szabadórának” vélt értelmezni. Ezzel együtt mi négyen, a hátsó négyes, (Én, Pepe, mögöttünk Levi és Blanka) minden ilyen alkalommal, mikor a többiek még az osztály vigyázban álltak, mi pedig jó gyerekek módjára leülhettünk a helyünkre. És olyankor nevetgéltük egy keveset…
Mikor szünetben kimentünk az udvarra, Lili elkezdte mesélni, hogy Justin Bieber milyen helyes, meg milyen jó a hangja, meg bla-bla-bla. Majdnem szétrobbant a fejem a sok hülye Justin-tól. Én köztudottan utálom őt. Ahogy egy csomó más lány is. Aztán egy ismerős szám csendült fel a suli rádióból: One Direction What Makes You Beautiful című száma egyre hangosabban csendült fel, mire mi, lányok, halkan elkezdtük énekelgetni a refrént.
 Következő óra a történelem volt. Nos, azt nem sokan szeretik,de én kifejezetten igen! Na, nem azért, mert anyukám töri tanár, hanem, mert engem érdekel. Jó, lehet, hogy ez így kicsit stréberesen hangzik, meg minden, de nem baj. Aki ismer az tudja, hogy… az vagyok, szóval nekem már tök nyolc. Tehát a töri végeztével a rémálom jött: matek. Na ez már csak azért is szörnyű, mert egy órán legalább 4-en felelnek. És, ha nem akarsz felelni, akkor azt kell tenned, hogy mikor a tanárnő felszólít, tudod a helyes választ, mindig. És ez korántsem olyan könnyű…
-          Nem akarok felelni!- sipákolt Réka az udvaron. Megint.
-          Én sem- sóhajtozott Domi.
-          Ugyan csajok, csak az fog felelni, aki két jegyre áll- nyugtatgattam őket, aztán a fejemhez kaptam. - Te jó ég! Én pont 4/5-re állok!!!
-          Én is!- háborgott Domi.
-          Én nem- vonogatta a vállát Lili.
-          Én sem- mondta Szonja.
-          Én sem- ismételte Bori. Igen, ők nagyon jó matekosok. Szerencséjük…
-          Az lehetetlen, hogy még az egyik kedvenc számom sem tud rám nyugtató hatással lenni- néztem morcosan a suli rádió felé, ahonnan a  One Republic All The Right Moves című száma szólt.
-          Hihetetlen, hogy szereted azt a hülye bandát!- háborgott nekem Lili.
-          Hé, a One Republic egy nagyon jó banda!- védtem az éppen játszó bandát.
-          Nem is rájuk gondoltam- rázta a fejét Lili. - Hanem arra a Korn-ra!
-          Mi? Te nem szereted?- hüledezett Szonja.
-          Nem, ezzel piszkál már három napja! Hogy nem unja meg!- néztem nevetve Lilire. És igen. Szeretem azt a rock bandát, amit úgy hívnak, Korn. Lili pedig nem bírja ezt felfogni. Én meg azt nem bírom felfogni, hogy mit lehet szeretni azon a Justin gyereken! Mindegy, nem vagyunk egyformák…
Mikor a matek is eltelt, mehettünk horvátra. Mivel a leckénk már készen volt, nyugodtan leülhettünk a bejárat előtt. Csakhogy ezúttal az ajtót nyitva találtuk, így bementünk. Maria néni nem volt sehol, de mi már fel tudtuk találni magunkat a csöpp kis teremben tanár nélkül is. Kipakoltunk, majd Pepének egy eléggé hülye ötlete támadt.
-          Krétaporozzuk be a termet, hogy még több idő menjen el az órából!- mondta, azzal felfirkált a táblára valamit, majd letörölte, és nagy vígan elkezdte ütögetni a szivacsot. A krétapor szépen lassan kezdte megtölteni a termet, mi pedig elkezdtünk köhögni, mikor beszívtuk a krétaport. Aztán sietősen elhagytuk a termet. Pepe néha-néha visszament a terembe egy újabb adag krétaporért. Mikor Maria néni megérkezett, mérgesen ránk pillantott, amint belépett a terembe.
-          Mi folyik itt?- nézett körbe köhögve, a hét személyből álló társaságon.
-          Így volt, amikor bejöttünk!- válaszoltuk szinte egyszerre.
-          Ne mondjátok! Én voltam itt előző órában a másodikosokkal!- Maria néni szeme szikrákat szórt. Aztán mindannyian összenéztünk: ezt megszívtuk. Tulajdonképpen foghatnánk Pepére az egészet, mert ő szokott ilyeneket csinálni, de az nem lenne igaz: mind benne voltunk. Tehettünk volna másképp is, mint például kinyitni az ablakokat, de nem tettük, szóval ez a mi sarunk is.
Horvát után ebédelni mentünk, ahol beszélgettünk egy kicsikét.
-          Láttátok a linket, amit Jeydon-ról küldtem?- nézett körbe az asztalnál ülőkön Lili.
-          Én megnéztem- bólintottam, miközben a levest kanalaztam, nem túl nagy lelkesedéssel.
-          És mi a véleményed?- kíváncsiskodott Lili.
-          Helyesebb, mint az a Justin gyerek. De nem sokkal!- tettem fel az ujjam.
-          Na, ugye!- vigyorgott Lili. - Én megmondtam, hogy helyes!
-          Azért azt nem mondtam, hogy olyan nagyon- húztam be a nyakam.
-          De! Azt mondtad, hogy helyesebb, mint Justin, de nem sokkal!- éljenzett Lili önkívületi állapotban.
-          Mert nekem Justin nem helyes, Lili- próbáltam higgadt maradni, de ilyet azért csak nem gondol komolyan Lili, hogy mindenféle idegenbe beleszeretek! Nem úgy, mint ő…
Mikor hazaértem megcsináltam a leckét, majd megtanultam. Később felnéztem a netre. Meghűlt a vér az ereimben…
Bejelöltek valakik… Azt nem tudom, hogy kik, de valakik. Az adatlapjuk azt írta ki, hogy oda járnak suliba, ahova én. Hát, akkor biztos nagyon alacsonyak. Komolyan, még soha életemben nem láttam őket. Ez fura.
Lili fent volt, ezért ráírtam.
Kata üzente: Szia! Vagy?
Lili üzente: Szia, most bocsi, de nem. Egy tök jó filmet nézek!
Kata üzente: Komolyan?! És mit?
Lili üzente: Hát azt nem tudom, de nagyon jó!
Ilyenkor, asszem’ meg kéne lepődnöm. De nem teszem. Elvégre is, szőke! Ez az egyetlen magyarázat…
Blanka is fent volt, úgyhogy rá is ráírtam.
Kata üzente: Szia! Vagy?
Blanka üzente: Szia, most nem, mert egy tök jó filmet nézek.
Kata üzente: Tényleg. És mit?
Blanka üzente: Hát azt nem tom’.
Ilyenkor sem lepődöm meg. Mondanám azt a Blanira, hogy „Pff, szőke!”, de a Blani barna. Ez az egy bökkenő… És mivel mindenki filmet néz, nekem is meg kell néznem, hogy mi az a nagyon jó. Így hát bekapcsoltam a tévét. Először az M1 jött be. Utána az M2. Aztán az RTL klub, TV2, Duna TV, bla bla bla. Aztán a Film+-ra kapcsoltam, ahol valami film ment. Hát ott általában filmek szoktak menni, úgyhogy nem lepődtem meg, de ez a film jónak ígérkezett. Aztán felkapcsolódott egy villanykörte a fejem felett. Hát persze! Ez a jégkorszak! Pontosabban a Jégkorszak 2. ment, de ez már csak részlet kérdése. Gyorsan kiabáltam Lillának és Marcinak, hogy jöjjenek Jégkorszak 2-őt nézni. Én pedig bevonultam a szobámba, könyvet olvasni.
Szombaton a nagynénikénknél voltunk. Meghívott minket ebédre, mi pedig, igen jó étvágyú család módjára, boldogan elfogadtuk a meghívást. Szóval én külön mentem ki a mamáékkal, hogy segítsek a ház körül, meg az ebédnél.
-          Menj csak fel, drágám, nyugodtan a kisszobába!- biztatott a mamám.
-          Jó, de nem kell segíteni?- értetlenkedtem.
-          Nem, majd mi megcsináljuk- mondta Neni, aki eközben bejött a házba, így nagy valószínűséggel halhatta, amit beszéltünk a mamával. Így hát felmentem a kisszobába.
Nem volt nagy a ház, mindössze egy kis konyhát, egy parányi fürdőt, egy franciaágyas kisszobát, egy ebédlőt, meg az ebédlőből felmenő lépcső tetején egy kétágyas kisszobát tartalmazott. Amint a meredek kis lépcsőn felmentem, rögtön elém tárult az a jól ismert vidéki kis hűvösség, meg a takarosan megágyazott két kis ágy. Az ablak nem volt valami magasan, le kellett térdelnem ahhoz, hogy a derekamig érjen az alja. Az egyik ágyra ledőltem, és kikerestem a táskámból a könyvet, amit olvasok. A címe: A Tengeri Farkas. Igazán jó könyv, érdemes elkezdeni. Szóval éppen olvasom, már vagy a felénél tarthattam az egyik fejezetnek, amikor egy furcsa hangot hallottam. Letérdeltem az egyik ablak elé (ugyanis kettő ablak volt) és elhúztam a függönyt. A hang, amit hallottam, egy horkantás sorozat volt, aminek a tulajdonosa is megvolt: a Duna partján egy kis nyugágyon egy idős nénike szunyókált, ezzel felkeltve a többi ember nyugalmát. Kicsit hasonlított a szomszéd nénire, de egy különbség van: a szomszédról tudjuk, hogy boszorkány, erről a nénikéről pedig nem.
Mikor megbizonyosodtam róla, hogy ez a nénike nem tetteti magát, magyarul nem pattan fel egy váratlan pillanatban a szeme, és nem változtatja át pillanatokon belül a napozóágyát egy seprűvé, amin pedig elrepül. Szóval, mikor erről megbizonyosodtam úgy döntöttem, hogy lemegyek, megnézem, mi újság van odalenn.
-          Biztos, hogy ne segítsek?- kérdezősködtem.
-          Nem, de van egy kis fagyi, ha nem segítesz, akkor kaphatsz!- mosolygott Neni.
Aha, szóval meg akar vezetni! Hm… engem keményfából faragtak, ám!
-          Akkor jó munkát!- mondtam és megindultam a mélyhűtő felé.
Na, jó! Talán mégsem vagyok olyan keményfa, mint gondoltam, de sebaj! A fagyi finom volt! J
A Neninél töltött ebéd jó volt, halászlé volt, de nekem, mint tudjuk, kaja előtt egy kis dugi-fagyi. De ma már más nap van, ám! Holnap megyek Horvátországba! Persze ez egy amolyan tanulós tábor lesz, de remélem, hogy jól fogjuk magunkat érezni! Az osztályból összesen hárman megyünk: Réka, Dorina meg én. Meg egy ötödikes, bés fiú: Dini. Igazából a neve Dénes, de mindenki Dininek szólítja, mert egy kicsit husi, vagy ahogy ő mondja: „Nem husi, se nem dagadt, hanem erős csontozatú!” Igen, ha az ember vak, akkor mondhatja azt, hogy erős csontozatú… Majd írok még a táborról, de most már kis híján leragad a szemem, úgyhogy megyek, hunyok egyet! J
Na, itt vagyok! Horvátország mesés, egyszerűen nagyszerű! Annyit tudnék mesélni róla, de nem teszem, mert betelne vele egy egész 200 oldalas könyv is, úgyhogy csak körülírom az eseményeket.
-          Mindent betettél?- kérdezte anya a busz előtt. Már minden gyerek a busznál tolongott, hogy mielőbb felülhessen a buszra.
-          Igen, anya, mindent!- mondtam anyának már vagy ezredszerre.
-          Akkor jó utat!- anya szorosan megölelt.
-          Hiányozni fogsz!- viszonoztam az ölelését.
-          Mindenki szálljon fel!- adta ki az utasítást a velünk utazó tanár. Még egyszer megöleltem anyát, majd egy puszit nyomtam az arcára.
-          Puszilok mindenkit!- kiabáltam le a buszról felszállásnál.
A busz lassan megindult kifelé a parkolóból, de anya továbbra is integetett nekem. J
Hosszú út állt mögöttünk, mikor bekanyarodtunk a Zavicaj (ejtsd: závicsáj) nevű szálló elé. Az út több mint 10 órás volt, de ugyanakkor nagyon jól szórakoztunk az út közben. Mikor odaértünk a recepcióhoz akkor, mint valami dedikálásnál, úgy kb. 100 gyerek lökdösődött a pultnál. Akkor derült ki, hogy nem hárman leszünk a szobában, ahogy eredetileg meg volt tervezve, hanem Majával és Kittivel egy szobában. Csak megvontuk a vállunkat; az a lényeg, hogy van szobánk, az nem számít, hogy kivel vagyunk benne. (Mert Majáékkal amúgy remekül kijöttünk.) Csak az volt a baj, mikor kiderült, hogy a szobánk a harmadik emeleten van…
-          Jesszus, elszakadt a strandtáskám!- Réka meg volt illetődve, mikor a szobába érve kiderült, hogy imádott táskája, amihez még hozzá való kalap is van, elszakadt.
-          Te mondod, majd megszakadtam, mire felcipeltem ezt a nagy bőröndöt a harmadik emeletre- mondtam, majd néhány másodperc múlva elnevettük magunkat. Hiszen a bőröndöm alig jelentett megerőltetést, mivel az mindössze egy apró kézipoggyász volt.
-          Nézzétek, milyen nagy a fürdő!- Kitti szaladt ki a fürdőből. Amint beléptünk, leesett az állunk: a fürdőben, gyakorlatilag aludni is lehetett volna, kényelmesen. Ó, és maximum öt embernek.
Mindent összevetve mindannyian éreztük, hogy egy elég boldog hét előtt állunk,a mit történetesen ebben a Zavicaj nevű hotelban vagy panzióban (kinek hogy tetszik) tölthetünk. Első éjszaka a lányokkal, vagyis Rékával és Dorinával, berendezkedtünk; Dorina elővette a táskájában nyugvó körömlakkokat, majd egymás körmeit festegetve vihorásztunk egészen addig, míg a két nagyobb szobatársunk be nem lépett az egyhetes otthonunkba.
-          Úr Isten, de büdös van!- szörnyülködött Maja. Magassága ellenére is megérezte a lentről áradó szagot. Bár mondjuk, én is…
-          Miért nem lent lakkozzátok a körmötöket?- tért rögtön a lényegre Kitti. Kitti komoly megjelenésű volt, bár ez csak a látszat. Ez az egy hét nagyon összemelengetett minket, így nyugodt szívvel merem állítani, hogy ha kell, ő sokkal, de sokkal őrültebb tud lenni, mint más őrültek.
-          Kinyitottuk az ablakokat, mindjárt nem lesz ilyen büdös- nyugtattam a két lányt. Mire a lányok lenyugodtak valóba kiszállt a bűz a szobából. Mindenki letusolt és várt bennünket a jó melegágy. (Csak azért írom, hogy jó meleg, mert ha nem is örültünk a melegágynak a 30 fokban, ez cseng szebben.)
-          De jó! Egy egész boldog hetet tölthetünk majd itt!- ujjongott Réka a maciját ölelgetve.
-          Nekem tuti nem fog hiányozni- jelentette ki Dorina.
-          Ó, dehogyisnem! Mindenkinek hiányozni fog a szobánk!- mosolyogtam.
-          Hát, nekem akkor se fog! Már eleve utálom, hogy öten vagyunk egy szobában…- Dorina tovább pufogott, de később, mint megtudtuk, neki hiányzott a legjobban Zavicaj…
Az este meleg volt és hosszú… Én pont a lékgkondi alatt feküdtem. Már tök jól elképzeltem, hogy a hideg levegő milyen jót fog tenni, amikor is Kitti megpróbálta bekapcsolni…
-          Nem működik!- jelentette ki kétségbeesetten.
-          Dehogynem, működnie kell- ráztam a fejemet. - Nyomd meg a bekapcsolás gombot!
-          Szerinted mi az istent nyomok?! Néz meg,olyan erősen nyomom, hogy mindjárt ketté törik!- ránéztem Kitt ujjára és tényleg tiszta fehér volt.
-          Akkor, Kitti, elcseszted a légkondit!- jelentettem ki, majd visszahuppantam az ágyamra.
Kitti röhögve ment vissza a szobájukba, ami, mit ne mondjak elég közel volt. (Egy ajtótlan válaszfal, amin nem volt ajtó, így talán érthetőbb.) Szóval egy kicsit megsültünk, de amúgy jó volt.
Az egy hét (sajnos) gyorsan eltelt, és ebből a hét napból csak egy pár vicces szitut érdemes megemlítenem, ami, valljuk be, volt párszor…
Réka elveszett neszeszere:
-          Én megyek fogat mosni- mondtam a lányoknak egy nap reggeli után. Dorina is lelkesen csatlakozott hozzám. Réka is akart, de nem bírt.
-          Nem láttátok a neszeszerem?- kérdezte aggodalmasan.
-          Nem- vontam meg a vállam. - Segítsünk megkeresni?
-          Légyszi, nem tom, hogy hol lehet!- Réka megfogta az ágyneműjét, majd úgy, ahogy van a földre söpörte. Eközben én és Dorina a saját ágyunkat kezdtük el felrobbantani.
-          Réka, az ágyad alatt már megnézted?- kérdezte Dorina, miközben a bőröndjéből dobálta ki a ruháit. Én is hasonlóképpen tettem, hogy lássam, nem került-e bele Réka neszeszere.
-          Igen, már megnéztem, de ott sincs!- Réka teljesen kétségbe volt esve. Akkorra a szobánk már úgy nézett kis, mintha atom bomba robbant volna benne.
-          Szóljunk Angyalka néninek?- kérdeztem Rékától. (Angyalka néni volt a mi tanárunk a táborban.)
-          Igen, hátha majd ő tud segíteni megtalálni- Réka az ajtó felé indult. Olyan volt szegénynek a neszeszere, mint szegény embernek a 10 000 forint: kellett neki, de nem használta. Na, csak viccelek, használta a neszszerét, és kb. én is így ki lettem volna borulva, ha nekem veszett volna el…
-          Angyalka néni, kérem, segítsen megkeresni a neszeszeremet!- Réka kétségbeesett hangját még a szobában is hallottuk.
-          Megyek, Réka, megyek!- Angyalka néni hangján hallatszott, hogy fárasztja Réka hülyesége,de ez esetben nem volt hülyeség.
-          Na, hol van az a ne…- Angyalka néni belépett a szobánkba. - Mi robbant itt fel?!
-          A neszeszer tornádó…- elég halkan morogtam, úgyhogy nem igen hallották. Kár, mert jó poén.
-          Angyalka néni, segítsen, nem tudok e nélkül fogat mosni!!!!- Réka siránkozása ráébresztette Angyalka nénit, hogy komoly a dolog.
-          Rendben! Az ágy alatt már megnéztétek?- kérdezte, majd letérdelt Réka ágya mellé.
-          Igen, Réka már megnézte- Dorina Rékát kezdte gyanakodva méregetni, hogy megnézte-e vagy sem.
Angyalka néni benyúlt az ágy alá, egy kicsit kotorászott, majd előhúzta a… Réka neszeszerét. Mindannyian Rékára néztünk. Réka pedig pironkodva csak annyit mondott.
-          Hát, amikor én néztem meg, akkor nem volt ott.
-          Hülye- csóválta a fejét Dorina.
De aztán mindannyian elnevettük magunkat, mert ez csakis a figyelmetlensége miatt volt….

A törölköző mosás Majával:
Ezen a napon kirándulni mentünk. 3 óra hajóval oda-vissza. Bár mondjuk ssza fele a fele hajón lévő társaság a korlátra hajtott fejjel benyomta a szunyát. Köztük voltam én is, bár mondjuk egy kis kiadós fül égéssel(?) megúsztam a dolgot. Máshol nem égtem le, leszámítva a többieket...
- Szerintetek ezt most hogy fogom kiszedni belőle?- Maja felénk mutatta a Shrek-es törülközőjét, melynek hátulján egy hatalmas vörös-iszapos folt éktelenkedett.
- Nem tudom, de az enyémet nézd meg!- az én törülközőmön is egy hatalmas folt volt.
- Nekem viszont ez a kedvenc törcsim, úgyhogy én nem fogok így holnap strandra menni, az fix!- Maja makacs volt. Mmm, ez tetszik!
- Én se, az biztos!- jelentettem ki. - De még az is biztos, hogy most le fogom mosni a törcsimet!
- Én is!- Maja utánam jött a fürdőszobába.
- Szóval, akkor kezdjük azzal, hogy...- belehajítottam a törülközőmet a kádba, majd megengedtük rá a vizet, mikor Maja is belevágta a törcsijét az enyém mellé. - Várj, hozom a házi szappanunkat, ami mindent kiszed, legalább is állítólag...
- Okés!- Maja megengedte a zuhanyt, majd szépen lassan elkezdte lezuhanyoztatni a törcsieinket.
Pár pillanat múlva már a háziszappanommal dörzsöltük a törölközőket. Kb. két perc múlva Maja engem is lezuhanyoztatott... Aztán ennek a további fél órának a leforgása után már tiszta törölközőink voltak. :)